A tengerhez
Azúrkék türelem,
ez van a tengerben.
Mint nyújtózó égbolt,
mi szálló csillagport
ragyogtat oly telve,
úgy hullámzol, merve,
öröklét a tested,
s benned sok gyermeteg
virágos-lét szobroz,
kőviola tornyoz,
hal is van rengeteg,
siklásuk fergeteg,
legfőbb gyümölcsei
gyöngyöző szívednek,
ez külön világa
- lelked egy talánya -
csönd természetednek.
S ha rossz szél korbácsol,
mint szenvedély, gázol
a harag terajtad,
ember, ki hallgatag
rajtad csöpp hajóján,
mint haragvó orkán
törsz ketté csönd-hajót,
nyelsz el végső sikolyt...
Fent Nap tüze nyílik,
és szemedbe révlik
nyugtató ereje,
hajnal üzenete:
s lelked oly merengve
fúl a végtelenbe...!
Költősors
Csönd van, madár sem kuvikkol,
holt égen csak a Hold tanyáz,
sűrű felhőben, letörten,
ereje gyönge, tört varázs...
Így éltem én is, bús dalnok,
szív helyett szóval daloltam,
s tán megtört már minden átok,
holt vizet már nem szív ajkam...
Mint madár, kit a hajnal ejt
rabul, tele tűzdelt fénnyel,
nyitom dalra tollam, s nem rejt
már üszög-vágy múló hévvel...
Zubogni kell, mint friss patak,
szűk forrásból tán a mélybe,
duzzadva oltani szomjat,
s belefolyni a mindenségbe...
Versike
Vargánya
ragyája,
rajta meg
mint beteg,
pók csücsül,
szelídül
a csúf ég,
jön a vég,
szendergő
rossz idő
képében,
a kis pók,
kis pufók
meg szeliden
ellibben...
A nőkhöz
Halvány, szép rózsa
csöppnyi ajkatok,
mivel egyre csó-
kolni akartok.
Gyöngyhajatok, mint
tűnő óceán,
szélben lobogó
vitorla talán.
Alakotok mind
igéző szépség,
férfi szívbe vá-
gyat oltó kétség.
Baba arcotok
meg mint éden-hab,
rajta szemetek,
kék áfonya-mag.
Lelketek álom,
igéző talány,
mit az Isten sem
fejthet meg talán...
S hol Nap nyílik fenn
a múló égen,
ott virág nyíljon
nektek, mint éden...
Hajnal van...
Hajnal van, kakasszó röppen,
s a halvány Hold mélyen töppen
a riadtan futó éjbe,
holt világnak tar szívébe,
hol az érzés fúló gyöngy csupán,
valami ellobbanó magány,
s benne tán hívó szó fakad
a csillagok tűnő záporán...
Csokor-dal
A múló időt
siettetni
nem tudom,
bár fénylő kezek
szövetében
álmodom.
Átfonom csöndben
a múló lét
mámorát,
minden ízében
fellobogó
aranyát,
dalban fáklyát bont
bennem a szép
képzelet,
s hol erdőbe ront
arcodon a
révület,
ott fogva csókolnám
egyre a szép
gyöngy-kezed,
tűz-ölelésre
csábítana
szép szemed,
s hívna el szavam,
mely talán ha-
zavezet,
te csokor-lánya
egyetlen-egy
Istennek,
örök virága
a megviselt
szívemnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése