Versek II

 

 
                  Az álom ölén
 
 
               Amikor fák suhogása
               halk álmot hozott,
               s derengve szenderegtek mind-
               mind a csillagok,
               a lápos erdő mélyén szép
               kincsek merengtek,
               viola- és harmatszínben
               együtt fürödtek,
               az északi szél csillagport,
               friss áldást hozott,
               valahol az erdőszélen
               manó bandukolt,
               a fák virágzó ágai
               harmatban fürödtek,
               s alattuk fürdőzött sok kis
               vihánc tündérgyerek,
               a Hold arca úgy sugárzott,
               mint égő égi lámpa,
               a felhők képe nem torlódott
               szüntelen egymásra,
               gyöngyfüzér és virágcsokor
               lobogott a női kézben,
               ajkukon a csók még friss volt,
               a búcsúzó éden...
 
               De jaj, a Nap, e égő vándor,
               ki tüzet soha nem palástol,
               meleg kézzel suhogtatta el mind
               fejemből az álom nektárcseppjeit...
 
 
 
                Esti óhaj
 
 
               Esteledik már,
               halk sóhaj a Nap útja,
               bíborpalástja,
               mint kósza álom, tarka
               érzésben remeg,
               s szíve jégpáncélban reng,
               fázós lég adja
               rá lassan sötét álmát,
               te szegény, gyöngy-szív,
               léted szomorú jármát
               ki fejtheti meg?
               Aludj csillag-párnán,
               csöpp angyalok hátán,
               s múló arcod mosolyát,
               e röpke, édes csalogányt
               kísérje csillagvirágzás,
               mely alvón feldereng...
 
 
 
                 Halk sóhaj
 
 
               A múló nyár varázsa
               lassan ködbe vész,
               most ősz van, ajkain
               halvány fénycsendek dalolnak,
               ott, hol a szív meleg
               húrja ontott éteri hangzatot,
               most a kedv fásult
               dallama hint csöndes,
               fogyó szózatot,
               a fény ölelése a múltté,
               a cseréptetők mélán
               alszanak, csillám fényük
               kopott, szótlan hév csupán,
               az érzés tört varázsa
               tompa zaj csak,
               s a szív kitárva
               aludni kész:
               boldog órám vágya
               tűnt hajnalban lebeg,
               s érted szól
               csendben szavam - 
               aludni, aludni, aludni,
               hol a kelő napfény
               az éter színét adja,
               vigyázva benned
               hunjon ki két szemem:
               a tiszta, érző életen...
 
 
 
                        A tél hajnala
 
 
               Csönd van, éj leple borul a tájra,
               a virágzó élet fagyba zárva,
               kendőzve szivárványléte zokog,
               hol fényben virrasztana mát, holnapot,
 
               most a fagy két marokkal zárja,
               oszlik az érzések iskolája,
               vigyázva a légben héja kereng,
               a Nap meg bolondos homályban mereng,
 
               s üzenete tűnő, nyűtt fény csupán,
               konok az érzés, halódva szálló,
               a múló felleg, mint szürke magány,
 
               kúszik nyomtalan, a légmezőn járó,
               s a csend, mely üresen nyúlik,
               tört virágként a szívre hullik...