Az esőhöz
Tenger víz, ezüst, halk moraj ajkad,
mely földön csapongó imát fakaszt,
tág merengésem hullámsír rajtad,
mely megfogni sírva nem tud tavaszt...
Csöppjeitek mind tenger szent gyöngye,
az ajkamra forró sótlan nedű,
bennetek láz Poszeidón lelke,
mi ifjúságot hint, de oly keserű...
Megtérnék tarka világotokba,
hol frissülés örök zamata ring,
s lennék én egetek sudár tavasza,
mely kósza fényben gyöngy-szivárványt hint...
Szonett az alkonyhoz
Tág horizontra fúl ragyogásod,
karod nem ölel már, csak hideget,
megkopott, öreg s esett mind harcod:
csak porba hullott vágy két szép szemed...
A varjúhad nem fölötted kering,
bár csontos tested alatt sír lebeg,
az éjsátor feletted zúg, míg ring
ajkadon végső sóhaj-üzenet:
Komor az ég s meghalni sosem rest,
adj ember nekem egy végső esélyt:
gyöngyöző, tág szívem hallgasd és fess
rám, ki hulló csillag, egy szép zenét,
egy szirmában csacsogó kankalint,
hol szívered fecseg, míg partja ring...
A végső dal
Holtfáradt éj,
csöndes utas,
a Hold kacsint
tört arcodon,
ezer csillag
ring szemedben,
fejed szutykos
fellegekben,
egyre úton
veszett sorsod,
hol gyaloglón,
hol vasúton,
hajnali fény
rég nem társad:
sötét szívre
nincs bocsánat,
érzed, a vég
sírt nyit neked,
fagyba süllyedt
üzeneted:
nincs könnyed és
szívzokogás,
meghalt vágyad
s nincs több dobás,
glóriád sincs,
rég veszett kincs,
elnyel a föld,
hiába mind
a küzdelem:
elhull tollad,
veszett verem,
nélküled kel
fel a holnap,
hisz lélekben
kifosztott vagy,
sírod tátong,
hullasz bele:
szebb világ jő?
Isten vele!
Sóhajba ringó kérelem
Holdsugár arany
arcodon, szende
vágy szép szemedben,
gyönge csönd rajta,
gyönyör óceán
fodrozó ruhád
alatt, oly szép vagy,
csillogó rubint,
vörös ragyogás,
lásd, epedve hív
ködbe fúlt szivem,
megremeg a föld:
fény, add őt nekem...!
Csöndben, este...
Hamuszínű nektár az ég,
bújj hozzám, szép kedvesem!
Ezüstsóhaj gyöngyeidet
csöpögtesd rám édesen...!
Holnapba ringva altatót
duruzsoljunk tág fülünkbe,
szív ennél szebbet foghatót
nem szívott magába, fénye
tán mennyei, ragyogása
a felkúszó, kelő Napnak,
s holdsápadt arcunkon játszi
pír ragyog, kedvesem, hagyjad
most a szót, az óra mind nem
értünk ketyeg: fürödjünk hát
meg egymásban, csak bolyongjon
a Föld és míg hullana ránk,
pezsgő szívünk csendben egy imát kiált...
Üzenet
Arcon az árnyék,
vágy fakó leple,
nem beletörődés
a nincstelenbe.
Meghalva ég,
bambán ellobban,
az üres-okos fej
meg belül koppan,
bolond vadász,
vadad ügyes,
míg te araszolsz,
ő széllel versenyez,
nem bátorít a kritikus szó
jó irányba semmit,
ha együgyű penész
vonja be sötét üzelmeit.
Kihűlt szívvel
Sárban oly sok
remény kopog,
konok tűzbe
fojtják lábnyomok,
arcátlan rég a semmi,
faágon kéne megpihenni,
mit ökörnyál fonna körbe,
de a szív remeg mögötte,
hulló eső rajta bánat:
nincs jó szóra rég bocsánat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése