Pontyok hadához
Ajkatok az iszapot mossa,
csitult szívetek fölött árny lebeg,
ha a horgász csaliját bedobja,
s a zavaros vízben dal szendereg:
Ó, ti gyors csöndjei sebes vizeknek,
szűrő ajkatok mindent lehalász,
a szendergő nyugalom életeteknek
alapja, s tápláléktok, mint csönd-kalász
létetek egyetlen, igaz célja,
mindaddig, míg nem jő a fő halász,
ki asztalát sült testetekkel pakolja,
ha ropogósra süti át a szent parázs,
ó, ti vizek nemes, tiszta lakói,
az étel árnyvörösre sült fényei:
hozzátok szól most csendben víg dalom,
sokasodva majd terítsétek asztalom...!
Elmúlásban
Holt hajnalok fájó hangját
sírja az őszi táj,
fénye kopott, fényért kiált,
a Nap nem melengeti már...
Foghíjas fák hajladoznak,
hol madárszó volt, csend honol,
gyümölcsei rég lehulltak,
águkkal csak a hűs szél táncol...
Messze iszonyat füstje száll,
oly jó volna elmenni már,
esti dalok könnyeivel
a szív messzi hajóra vár...
Sápadt szobákban aszalt szilvák,
gond-súlyukkal mind egymást nyomják,
s az ezüst nyár hangulatában
csöpp aranyat méhükben hordják...
Fényt bont egy kopott csoszogás,
szék zaja tör fázós csendet,
kis szilvák közt kéz motoszkál,
ajak nyújt nekik égő kedvet:
volt értelme lepotyogni,
édes lében pácolódni,
s halld öreg, nyűtt testem dalát:
majd ereidben élek tovább...!
Örök búcsú
Halott a házban,
siralomházban,
gyertyafény zubog,
homályban kopog
az ima nesze,
szent lehellete,
porhüvely múlik,
az idő nyúlik,
lélek szendereg,
holt tekintetek
sírva zokognak,
földre borulnak,
s Isten képe leng
a szív mélyén bent...
Egy szépséghez
Holt szépség vagy,
tört lepke-fény,
ajkaid rúzsa
éden-lény
szavát fodrozza,
oly bántó
a csend a fülben,
találó
a mézcsordulás
szívedben,
gyertyaláng gyúl
arcod mellett,
ajkad szól, mely
úgy bizserget,
s egy kedves
éj-vándor szerint
szeretni akarsz,
megint, megint...
Obituary
Félember, kit munka repít,
holt lovakon ülő félelem,
s a gyalázat nektárja ring,
O., a te zenéd kell énnekem!
Hol síron kajla holt szuszog,
hol fénytelen koppan a csend,
ott lüktet féltüzű, vad dalod,
s a Napra fagyos ég mereng.
Hol virág helyén bozótos áll,
hol a fény oly sápadt talány,
estbe fúl mámorító ködöd,
e lézengő, kies, vad metál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése