Versek

                         Napsugár dala

                 
                           Rebegő érzület,
                           tompa kínban tested,
                           melyet vágy-hurok
                           fojtogat,
                           szalagja könnyeidnek,
                           merő önvád szele
                           bugyolál körbe,
                           ó, a hatalmas
                           kéj hogy elillant,
                           mit pajkosan
                           őrzött ölem neked:
                           csonka csontváz
                           ma testem,
                           érted rebegett husom,
                           de jaj, mint gyönge
                           kámfor elillant,
                           s hamis üszög
                           porát issza lelkem,
                           én, ki színes égre
                           leltem benned,
                           ó, csöndben porladni el,
                           bozótban, halkan,
                           hova tán kutya ürít,
                           s idd fel végső lehelletem,
                           örök elixírt rejt poharam
                           csak neked,
                           s fújjon rongyokká
                           bár hamis bánat,
                           a porom érted bágyad:
                           te, ki oly küklopszi vagy,
                           vád ajkát nem
                           hazudja sosem szád,
                           idd, csak idd
                           a lelkem porát,
                           s tudd, van már
                           hol merengnem,
                           édene a karcsú nyárnak,
                           tespedő fényű
                           víg szerelmem:
                           gyere, s ölelj fel engem,
                           hogy hamis sár ne ragadjon,
                           tiéd mind a nincs-holnapom,
                           s fellegekben kopott karmom,
                           hol eső fakad belőlem,
                           látod, lehullt a szemérmem,          
                           s benned lélegzem majd át
                           volt ágyunk nyűtt dalát:
                           szivárvány vagy testemen,
                           bár kapkodj utánam
                           csendesen,
                           hazug s undok a világ:
                           ölelj porló éteren át...



                
                             A szívben őrizve


                           Mártír dalok rezegnek torkokon:
                           ünnep helyett fénytelen az éj,
                           s mint kalap tar fejre,
                           süpped rá az erőtlen Hold,
                           örök s egyetlen szerelme:
                           csontujjaival szonátát
                           penget a szél,
                           ó, a keserű vég sok
                           fájdalmat pakol reánk,
                           s csak isszuk a sokezer
                           csillag-talányt,
                           mert annyira szomjazunk,
                           s ha fény nincs,
                           van aranyporunk,
                           mi hulló virág a szív felett,
                           s mint bennünkrekedt üzenet
                           hullanak szét a mélyben,
                           a zátonyízű kútsötétben...
                           De ha van tavasz,
                           hol az álom?
                           Hol az édes
                           gyöngyvirágom?
                           Bennem gyújt tán
                           örök gyertyát
                           a kormoskezű Idő,
                           s úgy őrzöm
                           percekbe fogva,
                           mint gyermekét a szülő,
                           hogy ne hunyjon
                           soha el,
                           mint csillag fent,
                           ha múlni kell...




                     Ha csobban a szív


                 Hajnal volt, s a csonka
                         ég piroslón tápászkodott,
                         ki aludni igen, de           
                         felkelni még nem legény,
                         mint ki berúgva
                         jól végezte dolgát,
                         s most hortyogva
                         lehelletével kékít tág eget,
                         bár fényízzel fellegeket
                         bont a kelő Nap-tudat,
                         a csillagok mint jáspiskígyók
                         riadva siklanak oda,
                         hol gyáva és sötét köd az úr,
                         de a tudat legyen fáradt,
                         erőre kap, s a szív
                         melegébe burkolózik:
                         csicseregj madárraj
                         fák rejtett, védő ölén,
                         s száradjon a harmat
                         a járatlan utakon,
                         palástom s kardom
                         leoldom én, s e fényben,
                         mint rőt koldus, megmártózom...
                         Tél s fagy tespedt emlékei
                         mind talpam alá hullnak,
                         s ezer kacagó pillangó
                         tör fel a nyomán,
                         s halkan, mint halott, ha kél,
                         valahol harang hintáz,
                         oly messzi játékkal,
                         mint a zúgolódó szél,
                         ruhám elhullva a földön rég,
                         takarva a csacsogó gyomot,
                         virágillatot lop ledér fényükbe,
                         takarva akár mát, holnapot,
                         a friss folyó már
                         bársonyosan ölel,
                         mint feledett szeretőm
                         szomorú karja,
                         ha fény telítette el:
                         a Nap már a magasban
                         tornázik egyre,
                         örök fénnyel megtűzdelve,
                         s valahol egy hervadó
                         liliom duzzadva kél,
                         mint bennem az erő,
                         ha csókölű partra ér...




                  Sötétben, pótajakkal


                 Ó, a ránkförmedt ég,
                          a vámpír-erő,
                          szavaink árjának
                          naptalan tónusa,
                          sötét fellegek
                          izzó tánca,
                          úgy örvénylenek,
                          s bennük parázsmód
                          aszik el testünk,
                          rózsáink únt orcáinkon,
                          paplanba csavarva lelkünk
                          kifosztott agarakként loholnak,
                          s hol lesz végső menedékünk?
                          Halál, ha csettint, elkorhadunk,
                          s bennünk a szenvedély,
                          mint fábaszorult féreg,
                          úgy sikong, oda már a gyönyör,
                          s öblös tócsák izzanak,
                          a parazsak meg lubickolnak...
                          Hova rohansz világ?
                          Van-e sisak rossz fejeden,
                          megállj, a halál les rád
                          kidőlt kapuk mögött,
                          s bárgyú képpel majd
                          rádköszön, mély főhajtással,
                          kalapját lekapva, mintha
                          szolga lenne, de nem,
                          nyakon ragad, s lám
                          máris fulladás gyötör,
                          a lét kietlen mezői sírnak
                          üszkös test-lélek romjaink felett,
                          s röhögve bár, de múlni kell,
                          oda szava a messzeségnek...
                          Ámen...






                          A ravatalon
          


                          Halott a vásznon,
                          a fejénél könyv,
                          ereiben oly alvadt a csönd,
                          a szíve megállt,
                          e lassú motor,
                          a hangtalan lét
                          princípiuma,
                          s a ciklikus lüktetés
                          levelei aszva lehulltak
                          egy pillanat alatt,
                          akár selymes arcáról
                          a bánat nyűg nyomai,
                          kisimult hát minden,
                          ránc, tér s idő,
                          s a fogoly szellem
                          örök hazájába tért,
                          e megúnt cella meg,
                          üres menedéke csak
                          az elmúlásnak,
                          hullt avar, mi lassan
                          humusszá rothad
                          az idő sem szaporítja
                          a ráncok hadát,
                          hullva hát a kényszer-bilincs,
                          az ölén meg kevés rózsa
                          mereng az összekulcsolt kézben,
                          s úgy virít, mint hanton
                          a szeretet zsongása
                          a fájdalom könnyeitől...
                          Milyen nyugodt a hölgy arca,
                          a bánat szele is oly közönyös már,
                          nincs, mi a szív mélyét marja,
                          pár örömkönny, mint eső, a lábainál...