A viharhoz
Ó, a vihar, a konok erő,
az emberszívet betemető
hulla-óriás.
Fákat dönt, csavar ki az útra,
vadat s embert söpör, hol nulla
az ember számítás.
Nincs neve, csak tombol vadul,
Istenek zord kezében jajdul
mind veszett dühe.
Lennék én, ki sáncot emelve
útját állja és fénytelenbe
csurranna könnye.
Te óriás vad: gallyak hada
öklöd robusztus markolata,
s szürke fészek szived.
Légy csak az, ki hunyászkodva,
nem Istent, embert szolgálva
záport hullajt lelked.
Megbabonázó erőd helyett
légy hát az, ki félve temet
előítéletet.
Sár-arcodba köpet ne hulljon:
gallyas képed csak megbomoljon,
s lohaszd mind heved.
Ringasson a csöndes Zeusz-kar,
légy, ki harc helyett békét akar,
s temetne felleget.
Megzabolázott karjaiddal,
rajtad csirpelő madárszóval
ápold mind a heget.
Fényes, templomi acélkarral,
könnyű szelet keltő motorral
varázsolj el engem.
Szapora ajkam csak te csitítsd:
mezők virágait te hevítsd,
mint Nap a fellegen...
Azok
A híd
kövér óriás a Szajna fölött
Nyújtózik s repednek kövei
Alatta ágakat hord a víz
A bűn s tudatlanság nővéreit
Megmártóznék én de gyenge vagyok
Elesett s nyálkás mint egy kavics
Csigaként nyújtóznak vak szemeim
S oly mindegy bennem a van vagy a nincs
Halottak lelkeit gyűjti az ég
Máglyán lobognak messzi Gangesz partjain
Azok kiknek a nyugtalanság ős ellenség
Míg szelek
citeráznak a porladás hamvain
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése