A szív dala
Jáspis-gyöngy remeg ajkadon,
ha kell, hát én lecsókolom!
Hol a kelő Nap nyílik a lélekre,
szívemben ott dobogsz mindörökre...
Az élet, e pajzán...
Az élet, e pajzán zivatar,
ki megfésülködni nem akar,
haja kósza fellegek tánca,
mik illetlen torlódnak egymásra,
s a szél csak egyre kócolja tovább,
nem nyit ő soha fodrásziskolát,
s a Nap, lám átsüt a fellegeken:
hát nem megcsillant fejedben az értelem...?!
A fecskelány fázós dala
Érzek, csirregi a fecske,
miként gallyakat keresve
tör utat az éj csendjén át,
s fakó, pici szíve
új utat keresve
festi dallal az éj zubbonyát.
Lent csepp virágok nyílnak,
tücskök elszórtan dalolnak,
bár ormótlan a sötét csend,
s hol szív csöppje tódít,
gyöngy-nektárja bódít
fázós, morcos éjjelen.
Elmúlik a nyár is,
az ősz húrja fázósan repes,
fecske-köd röppen mégis,
ki bolond mód élelmet keres.
Ősz, hulljál már!
Csontos-fák árnyán
andalogjon szived,
s a fecske-tetem felett,
mint zord-isten, feledd
a bolondos nyár könny-dalát...
Esdeklőn az őszben
Az idő tág és könyörtelen,
mi holt szellemek bóbiska dalát
ontja oly megveszekedetten,
s a félisten-érzések tavát
borzolja léte konok szele,
mely csapongva érző, őszt idéző
lomha vágta jeges őrülete,
s sötét szíve oly hiába vérző...!
Esdeklőn sírnak az őszben a fák,
a jeges lég súlyukká nőtt, hát
mi végre vagyunk mi emberek,
vérző tarsolyú, konok gyerekek,
hogy a papír tág virágzását
lobogtassuk, mint sötét-űr masszát?
S hol az érző szívű értelem?
Mi végre fonunk mi kalákát?
Hogy befonjon minket a vég-elem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése