A vándorhoz
Vándor, hova mész, ott tág szemek
nyílnak, s kíváncsi hajnal lebeg,
hova köpenyed fordul, érző
szív sarjad, Istenhez merengő.
Lengő szivárvány tán a célod,
s jussod mind tán másokra hagyod,
izzó, holt vidék rég nem társad,
s szíved már nem mérgezi bánat.
Vidd dalomat messzi földre el,
hol borostyán s magas kőris az úr,
hol az ember víg s szerény szívvel
tiszta céltudattal, erővel
köszönt holnapot, hol nem dúl
szenvedély-erő, s morc kétséggel
nem ingatja fejét az éjjel.
Barát:
szállj dalommal hajóra
hát!
Olümposz hegyén
Olümposz konok, tar hegyén,
hol délibábok forognak,
sütött a Nap, búsan, szegény,
ott árny-madarak dalolnak,
hol borostás még a szív is,
hol karcsú lomb híjja zokog,
hova nehéz út sóhaja visz:
ott barbár kézben bunkó kopog.
Átok zúg e hegyoldal felett,
s ont bitang, sötét dallamot,
az istenek, emberszív helyett
üresen átkoznak holnapot.
S lent ámul ember s nagyvilág,
ki látott fent ennyi csodát?
Édesanya
Aranyport szór most
a csend,
mi szívem legmélyén
kereng,
s fázós esthangulatban
csendes muzsikaszó koppan,
a derengő félhomály
meg mint tört holló,
alászáll,
zubbonya andalgó köd,
mely csacskamód
szívet köszönt.
Síron, hol viola nyílik,
zokogó érzés fénye fénylik,
s letett virágcsokor
fonja át
lélekben az örök
édesanyát...
Anna örök
Anna örök, gyöngyhaja
mint óceán,
mivel fodrozón játszik
a szél s sután,
klárisos ajka
éneklő talány,
mit csókolna a
szív mindennap tán,
két parázs-szép
szeme, e nemes
tartomány,
mibe csengő
szívet oltana
a férfiszív
talán,
s a lelke gyönyörű,
éneklő táj,
mely nárciszokkal
s jázminokkal vár,
hol lehajtani
vágynám majd
deres fejem,
szívem borítja
léted, te
nemes érzelem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése