József Attila nyomán
Az ember egyszercsak
nedves, sík vidékre ér,
hol a pusztaság felett
őszi, nemes felleg zokog,
s az ember fia halkan
biccent, már nem remél,
s szürkén aláhull
a konok, otromba éj...
Este van
Este van, bealkonyult,
a csend, mint lágy,
sötét lepel aláhull
a tájra, s a pacsirták
víg szava némaságba zárva
elcsendesül...
A lélek
Virágcsokrot
bont
szívem
lelked
tiszta
szépsége
előtt...
A fény sóhaja
Ha a fény táncolni tudna,
lobogó tűzzé válna,
s gyermeksírást oltva
örömtáncot járna.
Ha a fény lebegni vágyna,
gyenge széllé válna,
s vad kánikulában
enyhületet hozna.
Ha a fény csókot
akarna csenni,
szép leánnyá
kéne válni,
s ínycselkedő ölelésben
buzgón mézcseppeket
lopni.
A fény, ha szép
akarna lenni,
liliomszállá
kéne válni,
s egy fiú ölelő
karjában,
mint kedves,
hervadásig
virulni...
Halk elmélkedések
Kacér pillantások, mézédes zsongások,
felemel s megrészegít újra meg újra,
tagjaim borzolják bizsergő fázások,
csók méze írt ad tán e méla bajra,
virágok közt szelíd nézése szemednek,
mit fölhoz szívem feszülő húrja,
szép pírba öltözött mézédes éltednek
virágát látom újra meg újra
magam előtt, tört ír a télnek keletje,
mely arcomon patakzik sután és némán,
vérző szívből patakzik Krisztus-keresztje,
s áldását adja a halkszavú magány,
télnek fakó keresztje a meggyötört magány,
de nagy kár, hogy lepelbe burkolta hazatérte után.
Tahi Boldizsár
Betyár volt
Tahi Boldizsár,
ki két markában
karddal járt,
embert próbáló
üszöggel
ontotta az észt
nagy süveggel,
s ha leányt, pénzt,
meg posztót lopott,
nem ócsárolta
a holnapot,
csak megcsapolt,
majd üres üveggel
nézett szembe
a sötéttel,
ni, e borissza
legény esett
egy nagyot,
s ott helyben
átaludta
a holnapot...
Rövid panasz
Talány, mely kérdőjele csak az emberi
sorsnak,
Erő, mely nem mezsgyéje a sötét
buktatónak,
Világ, mely issza föl egyre
bánatod,
Ember, kinek sorsát előre csak te
láthatod,
Érzés, melyet nem törhet ketté a morc
világ,
Kátyú, mely oly buta, sötét, mint a
pipád, Uram.
Ha kátyúba nem téved az emberlét
soha,
nem árnyékolja be létét az
éjszaka,
mezőin vadsóskák nem bomlanak
szárba,
csak nárciszokkal s jázminokkal nyílnak a
világba.
Az idő terhe
Ráforrt a kéreg az
idő tenyerére,
vizet facsar konokul
sötét felhők
szivacstengeréből...
Cammog az idő...
Cammog az idő vén terhe,
töviskoszorúval illeti
a beteget, feszületben
rendre balgát, bolondot
temet, s ha szerencsésen
néha felépül az ember,
hunyorogva, vigyorogva
inkább máshol rendel...
Ködben
Érzem, hogy köd üli
meg a szíveket, s izmos
tudattal csapong az
önzés, s a szépség, mint
únt, lejárt lemez parlagon,
gondozatlanul hever.
Fojtogató ez a
bolondos, esti köd...
Találka az élettel
Az élet hirtelen rámtekintett:
Bosszús szemeiben isteni
tűz táncolt, s a szenvedély,
mint leláncolt kígyó
nem szólt, csak láncot
suhogtatva könnyű ólmot
akasztott nyakamba...
Ödön - Bödön
Pajkos macsek
Ödönke,
a bogárleső
Bödönke,
ha megkapja
haladagját,
virágot, gazdit
feledve
a hasát tömi
degeszre...
Élet...
Élet, dobogó szíved nem
csapodár nóta annak,
ki napestig kemény
munkába hajtja fejét,
s lázongó élet lobogása
sem hajtja,
a csöndes, májusi, meleg
esti szél meg, mint becéző
kedves, hozzá regél...
Fohász
Gyermeki hang simulna hozzád,
de nem hallgatod meg, torzan kiált szavad:
Tévedés az élet, bitangul megátalkodott!
Mindent letépve borulok eléd, Istenem,
s zokogó lélekkel imátkozom.
Tudom én, hogyne tudnám:
Az élet bennünk szelídül pusztaságból
lágyan ringó folyammá,
de az idő, ez a kérlelhetetlen satu
belémszorítja a türelmet.
A pillangó tánca
Bíborvörös pilleszárnyon sodródnak perceim,
Gyógyul a lélek, sír a magány, s repülne
remegve, bíborszirmon megpihenve, fel-felrebbenve,
vándormadárt elkerülve, haza, haza, haza, zengik
kristálytiszta szárnylebernyegjei, repítenék haza, haza,
haza, haza!
Otthona csak egy van még a sodródó léleknek is.
Vadászkürttől nem fél rég, vadászkutyák
támadnak, támadnak, csaholásuk rég elhagyott
üszögként hangzik, nem zavarja
rég, élces élfogak úgysem haraphatják ketté.
Megkésett percek sorakoznak egymás mellett,
ahogy ring a fuvallat, szellő melegít, éteri magaslatokba
lejt, alálódít, vissza, a magasba húz, s így
ágról-ágra, virágról-virágra, levéltől is
búcsút véve, kacérkodva sok virágszirommal,
lélekemelőn húz a szív csak egyre,
semminek sincs vasfegyelme,
szíve remeg, hazát!, nektárt!,
mely megrészegít, palástot bont,
szóként issza magába a bort, úgy szeretlek,
kicsi lelkem, Zephyrusom, kis kegyelmem,
lágy fuvallat már a lelkem,
lágy fuvallat már a lelkem...
Lindához
Linda, fesse meg az égbolt, mint szép lepkét,
önnön szavával szived ölelő fényét,
tüzelően szálló, kecses szivárványként,
mi tejszerű fénnyel, halovány szegéllyel,
s csendes szeméremmel, mint árva-virág, remeg.
S egyre csak várja kitárt karok helyett
csodaszép mosollyal azt, ki belészeret.
Álom
Szárnyalni szabadon, ezt óhajtom,
a földön minden fakó s kopár,
szeretni s szeretve lenni,
a réz is harmattá válhat akár.
Felszenteli az idő szerény terhe,
megszépül benne az érzelem,
Kedves, várj, s én aranyfonálból
valóságot szövök lelked köré,
s megérint a végtelen.
Isteni szellő...
Isteni szellő kerekedett:
körbecsapongta a várost,
majd mint kecses madárka,
egy ágra szállt.
Hirtelen tovarebbent,
s játékos kedvvel, bolondozva
sok járókelővel, arculcsapva
őket hajukba túrt, majd
megszámlálta virgonc kedvvel
a gyermekek narancsos szeplőit...
Hajnalodva
A Hajnal épp hogy ébred,
máris virágkoszorút
fest az égre, s a csillagok,
e únt vándorai az égnek,
a fényben pislogva
riadtan menekülnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése