Álom és lebegés
Mintha tél szava hozna mennydörgést elénk,
kábán riogatva boldog s boldogtalant,
rossz széllel vicsorít diófát felénk,
megriasztva alatta a friss avart.
Konok játékot űz az est-őszi idő,
labda sem pattan már színes életen,
erős szélben levelekre torz mosolyt csal ő,
s fázva összebújik a csend is a lelkekben.
A dal, mint merengő, furcsa-szép álom,
lebegve siklik át az éjszakákon,
s fénye játszó, egyszeri, tűnt lepke-fény,
mely magánylón ring, mint hamuvá-szőtt remény,
s csillagok tág nézése renyhe otthona,
mely mint éden egyre hív-hív valahova...
Szonett a vándorhoz
Barátom, ki süveggel jösz elém,
morgó hegyvidékről, hol fakó a csönd,
hol varjak rajzanak, az ég meg egyre döng,
s szíveddel táncot leng ború s remény,
gyertyaláng röpke fénye ring kezedben,
alvó érzés tág szemedben paroláz,
s oly hosszú most minden perc a lelkedben,
szívedben tűzmanók guggolása tanyáz,
az éden meg rezgő levelek tánca,
vigyázó ajkaik sóhaja ring
fülünkbe, mely gyermeki zsivalyt olt,
s bár a távoli ég, mint harcos vágta,
dörög tova, érzést csak a két marok hint
belénk, mely baráti s csendes fonódást hoz
elénk...
Ó, fakószínű Hold!
Gyönge vagy, imára
hajtod nap mint nap
fejed, ó fakószínű Hold!
Lenge szellő arcodon,
fázós sóhaj ajkadon,
s homlokod kételyben reng.
Fényed remegve
izzik tova
a tó tükrén, mely
lelked otthona...
Alkony
Kúszik a fényár lassú, méla lesben,
félve, s gyűszűnyi csillogása a vizen.
Lassan árnyékot borít a tájra.
Zokogó fogat, mi kacérkodott tisztasággal, fénnyel.
A Nap lassan elbújik hűvös barlangjába,
fogyó korongja eloszlik fénynek udvarába'.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése