Rimbaud dícsérete
A Nap, ahogy bukik alá, olyan,
mint egy sorvadó, haszontalan ülep,
mely utolsót szellent még, s a fák
leveleit ezzel a sóhajjal lepi meg.
A felhők araszoló, buta ökrök:
járomban s gaz szegénységben fejük.
Néznek s nem értik, minek
hozta őket létre teremtő Istenük.
A világ egy szennyes alsónadrág:
rád, rád hasonlít
galambom.
Ha táncolsz, csillárok merengnek,
s benned lobog az akarlak-alkalom,
de minek, ha szűzi testedet még
nem karolta férfi, s tán százszor
leng löttyedt melled hájas, nagy
hasad végzetes árnyékától.
Pirulsz s tán veled pirulok én is,
kinek feje tótágas nagy belseje
üvölt, ha az esély messze kerüli
őt: agya lusta szavak komor fellege.
Lassú sakkot játszik velünk a tél.
Lassú romlásban mattot ad,
s úgy rohan az élet, mint a mozdony,
mely lassan bennem is elrohad…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése